A Sátán Zsoldosa

A Sátán Zsoldosa


A Sátán zsoldosa kegyetlen katona,
Kinek a gyilkolás csak édes hahota.
Gyermeki arc mögött egy ördögi szív,
Kezének intése is halálba hív.

Nem ő akart gyilkos lenni,
Fény ellen hadat viselni,
Sorsa kötelezte, végzete hívta,
Vészjósló jövőjét hiába siratta.

Keserűségre jött a kegyetlenség,
Rég leszakította nyakából keresztjét.
Akkortól, ki vele szóba állt
Könyörögve várta a halált.

Halálod napján, meglásd, az égig repít,
De rögtön földre zuhan egy ártatlan szív.
Megtörten vonaglasz a Pokol felé,
Szenvedő arccal állsz a Sátán elé.

Lelketlen katonája most jó munkát végzett,
Megkínzott téged a korán érkező végzet.
Kacagva birodalmának mélyébe dobat,
Mi téged odavisz, egy lángoló fogat.

Ami akkor jön, elképzelni sem lehet,
Ily módon torolják meg bűnös életed.
A vég után meghalni már nem tudsz
S hiába futsz, soha ki nem jutsz.

De nemsokára melléd kerül a Zsoldos,
Arca elkínzott, ruhája égett, kormos.
Rád néz, ezzel kér most bocsánatot,
Hogy téged ily sorsa kárhoztatott.

Megbánta tettét, lelke követelését,
És a sátán torkának szegezte tőrét.
Ám miként már elbuktak a kicsiny felkelések,
Úgy jutott ő is sorsára az emberiségnek.

Már áldozataival együtt szenved,
De még sincs olyan, aki neki enged,
Senki sem sajnálja, csak magukat siratják,
Legszívesebben onnan szűrét is kiraknák.

De oh! Legalább egyszer megértenék,
Mi is valójában a halál, a vég.
Akkor a gyilkost gyászolnák,
Lelkének útját átlátnák.

S a Pokol mély bugyrában is béke volna,
Ha a Sorsok Könyve az örök jóról szólna.
De az csak örök szenvedésről ír, végig,
Melynek elején meg kell tanulni élni…

Kínok közt vergődni születéstől kezdve,
Vége lenne, ha angyalok kürtje jelezne,
Soha többé nem számítana senki rangja,
Sem élted, csak a halál utáni kínok raja.

Szabó Anna
2007. 10. 04.