Uralkodó 2

Múlik az idő, boldogan élünk,
Úgy véljük, most már nincs miért félnünk.
Én azonban másként látom,
Gondolkozom a világon,

De nem találom a választ arra:
Miért is került pont ő a trónra?
Ezt sugallta álmai őrangyala?
Vagy ez már az égiek akarata?

Mert csupán egy naplopó volt ő,
Tervekkel teli, nagyra törő.
T’án fenyegette a döntőbírákat?
Fizetett nekik aranyat, vagy százat?


A lényeg, s a rossz az, hogy sikerült,
Egy őrült a cellájából kikerült.
Egy egész nép volt az, mit szabadulásakor kapott,
Mely fölött kedvére lehetett akármikor zsarnok.

Az időt nem is tékozolta feleslegesen,
Rögtön ezer ostorszíj csattant az embereken.
Kik csak tűrtek, és tartották a terhet,
Közben a zsarnok egyre keményített.

Hullott a nép, mint legyek a porba,
Rázúdult megannyi szitok zápora.
De őt magával ragadta a hatalom mámora,
S megszállta az uralkodás végzetes démona.

Boldog volt, mikor ezrek harsogták egyszerre a nevét,
Nem érdekelte, hogy csupán utálatból emlegették
Ült a trónon, és meggondolatlanul irányított,
Nem kaphatta meg a nép, mit olyannyira áhított.

Tizedelte az alatta lévőket,
Aki nem tetszett neki, megölette.
A kegyelem számára csak egy idegen szó,
Ő csak a rosszat szerette, neki az volt jó.

Egyszer azonban őt is utolérte az emberek sorsa,
A pokolig űzték, s emléke megkopott a zsarnoknak.
Ez hát a sorsuk a nagyra törőknek,
A hegy csúcsánál egy lavina lesodorja őket.

Betemeti, és mohón ráveti magát,
Eltűnteti róla a lét minden nyomát.
Elrejti a testet, hogy mind elfelejtsék
A világ legnagyobb múltbéli szégyenét,
Emlékét eltörölhessék