Gombamanók dala

Messze, túl a nyugati barbárföldön, ahol a három mágus tornya állt, csönd honol a pusztában. sokszáz évig nem taposta ember lépte ott a földet, mióta a három mágus a Világok kapuját lezárta.
Ma már a múlté a puszta csöndje, sok zarándok tér arra az ösvényre, mely egy kicsiny síremlékhez vezet, pontosan a világok kapuja előtt. A síremléken egy pók szobra áll, két első lábát mgasra tartja intőn, úgy figyelmezteti a halandókat, a barátság, és a mesék tiszteletének fontosságára. A pók előtt a kőbe vésve egy vers volt olvasható, még néhány évvel ezelőtt. A pusztai szél azonban, és az eső, a viharok mára kikezdték a követ, így a véset mára alig látható.
Ám ha csendben maradsz, és figyeled a mesék hangját akkor, mikor a tavaszi szellő először nyitja ki a fák rügyeit, hallani fogod a gombmanók ősi énekét.

Egyszer régen, nagyon régen,
hősi korban, szép mesében
a kapuk még nyitva voltak,
Hősi dalok lágyan szóltak,
hittek még az emberek,
ám a hitük elveszett.

Egyszer régen, nagyon régen,
sötét korban, vad regében
a kapuk még nyitva voltak,
sötét, kemény dalok szóltak.
három mágus útrakelt,
örök varázslatra lelt.

Egyszer régen, nagyon régen,
meghalt a hit a mesékben,
Világkapuk bezárultak,
Ősi dalok elnémultak.
Emberföldre csend borult.
Tündér szárnya kifakult.

Ébreszd fel a hitet ember!
Telj el meseszerelemmel,
tündér szárnya, hogyha lebben,
szóljon a dal jobban, szebben,
ragyogjon fel fénysebben,
szálljon szélnél sebesebben!
Ha jőnek az árnylidércek,
Ember! ősi meséd véd meg!
Hogyha egyszer megleled,
ragadd meg, és ne feledd;
Világot ment a hited!