Az Eleven Tűz Lángja

Az Eleven Tűz lángja

Tábortűz lángja tükröződik a tó vizén,
Körötte ülünk, túl a búcsúzás nehezén.
Most mégis könnycseppek folynak le arcomon,
Ekkor gyengéd érintést érzek karomon.

Rá nézek, de szemében csak a fájdalmat látom,
Tudom, eme búcsúzkodás neki is nagy átok.
Ismét könnycsepp folyik le arcomon,
Melyben benne van minden bánatom.

Letörli ő arcomról a sós könnyeket,
Ezzel szerez lelkemnek némi örömet.
„Még találkozunk!” – mondja már sokadszor,
De jó lenne hinni neki ilyenkor!

S valóban, múlnak az évek,
Magányba burkolózva élek,
Telnek a hosszú századok,
Már senkire nem várhatok.

De mielőtt továbblépnék,
Elfeledhetném emlékét,
Azon kapom magam hirtelen:
A tűz körül ülök, ismét mellette.

Azóta semmit sem változtunk,
Az éj vadászai maradtunk,
Csak a tűz lett más, immár eleven,
Elregéli életünket képekben.

Belenézek a narancsos lángokba,
S látom benne rosszakaróimat.
Megpillantom őt is egy fa mögött,
Ott volt végig, felettem őrködött.

Elpusztított mindent, mi nekem árthatott volna,
Száműzte a lényeket, s álmokat a Pokolba.
De nem jött elő, tiltotta másnak tett ígérete,
Ismét a tűzbe nézek, hátha jobban megérthetem.


Látom magam alva, rémálom kínoz,
Ő nyugtatólag odaül ágyamhoz.
De mire felébredek, odébbáll,
És furcsa érzésem is vele szállt.

Újabb képek jönnek, látom kínozzák, szenved,
Ez a sok szenvedés mind miattam lehetett.
Átölelem őt, és ebben minden benne van,
Kérdésekre a válaszok, s menekül a kárhozat.

S már előre érezzük, ránk várnak az évezredek,
Vérszívók vagyunk ugyan, de tudjuk mi a szeretet.

Szabó Anna 2007. 08. 08.