Út a Pokolba

Út a Pokolba

Elárulsz, fáj, a nyíl hegye lángol,
Eltalál, de nem tudok meghalni, fázom…
A Hold karéja megvilágítja a patakot,
Senki sem segít, sírva fakadok…
Miért hagynak mindig magamra?
Miért nem ad senki szavamra?
Miért nem figyelnem rám, a gyerekre?
Miért engedek folyton csábító szemeknek?

Hazug ígéretek, hamvába haló világ,
Együtt éltem meg vele minden kínját,
De nem mondja meg, hol hibáztam,
Pedig egész eddig válaszára vártam,
Mi meg is érkezett, a Halál Szelének hátán,
S tovarobogott, gondjaimnak terhével vállán.
Engem pedig otthagyott a porban,
S azt hitte, majd elterülök holtan.

Melyik döntésem miatt akart kivégezni?
Hol kellett volna más irányba menni?
Miért van az ember magára hagyva,
Miért vannak könnyei arcára fagyva?
Jó és rossz, barát és áruló, fekete és fehér,
Mi a jobb? A vita felette az egekig felér…
Ezernyi lehetőség, s csak rajtunk áll,
A sok közül melyik hídon megyünk át.

De mindig rosszon haladunk,
Sokszor beszakad alattunk,
S muszáj erősen kapaszkodnunk,
Vagy a mélybe zuhanunk…
Fáj minden meghozott döntés,
Mert szeretem, miről lemondok és
Hiányzik, mit otthagyok,
Mást tenni nem akarok…

Szeretnék az maradni, aki vagyok
Ha nem húznának lejjebb erős karok,
Ha rajtam múlna, ki leszek,
Ha eldönthetném, a halálé mikor leszek.
De nem sírok már semmin,
Megtanultam tűrni,
Rájöttem, hogy csak egy ember vagyok,
Kit sorsa miatt a mélybe húznak erős karok…
Egy újabb rossz döntés felé,
Arra megyek, amerre a Pokol tüze ég…