Az Én életem

Az Én életem

Van ki szomorú s védtelen,
S van ki boldog, de esztelen.

Fájdalom könny csillag az emberek szemébe,
Mikor a halál elérkeztetett szeretteik szívéhez.
Az én szemem látott minden percet,
Mely mostanra már csak egy szellem.
Védtelennek született, s nem lett esztelen,
Utolsót ver a szíve, s én ezt élvezem..

Zavaros mit mondok ugye?...

Ki csak bólogat és helyesel,
Annak mondhatom azt, hogy tűnjön el!
Mert nincs helye szívemben olyan léleknek,
Mely nem értheti meg érdekem.

Nem érti más, mit beszélek éppen,
Mert senki se járt ott ahol én élek.
Pokol nyugalma az én lakhelyem,
De senki se hiszi el ezt én nekem

Magányos lélek vagyok e helyen,
De lehet mégse, hisz, valaki felém lépked,
Boldogság az arcomon, de kár volt jóra gondolnom,
Mert nem néz felém, s nem is merne,
Csak elméje súgja felém, hogy takarodjak innen!

Nem bírtam tovább, így feladtam,
Könnyezve borultam el cellámba.
Nem enged ki innen a bestia,
Így nyugalmat többé, nem találok soha!

Ki vagyok én?
Szomorrú és védtelen,
Vagy boldog de esztelen?
Keresem a választ és meg is, találom,
De nem hiszek lelkemnek s szememnek,
Kénytelen leszek, mert fájdalmas az igazság,
Hogy korcsnak születtem a világ fáján!

Minden vagyok e földön,
Szomorú esztelen és védtelen,
Csak boldog nem lettem.
Könnyben úszik szemem, mert fáj, mit látok,
Már nincs más kiút, csak a fájdalom.

Kést markolok kezemben,
Majd testemhez szorul, és szívem szúrást érezz.
Pár perc, míg szenvedek,
Majd minden sötét lesz.

Menyben vagy a pokolban ébredek,
Magam se tudom, mert csak lassan éledem.
Sötétség az hol ébredek, de biztos, hogy nem a mélyben.
Se nem pokol, se nem meny, ahol most már élek,
Ez nem más, mint a valódi énem!

Nem érdekel az ki boldog, de esztelen,
Mert én szabad lélek lettem!
Nem vagyok rabszolga többet,
Kinek élete értelmetlen,
Hisz megtaláltam hazám ahova hazatérhettem!