Bölcsődal és Siratóének

Bölcsődal és Siratóének

Elpazarolt, kínzó, keserédes évek,
Néhány bölcsődal, és egy siratóének,
Íme hát a kezdet, és lásd be, ez a vég,
Ne keresd a jót, itt a Pokol tüze ég!

Emléked nem őrzi semmi gyermekkorodból,
Nem maradt semmi abból az ártatlan romból,
Mivé akkor téged tett az elhanyagolt léted,
A sok magány, s viszontagság, mit meg kellett élned.

Mit mindenki a legszebb korszaknak könyvel el,
Te is emlékszel, de csak keserű könnyekkel.
Megvívtál ezernyi csatát szíveddel, lelkeddel,
Hogy végül a fájdalmat egy lepellel fedhesd el.

Csupa rossz emlék, mit szívedben régóta cipelsz,
Akkori ártalmak, melyeket magadon viselsz,
Mintha egy tőrt forgatnának testedben, úgy fáj,
De a kín elviselését megtanultat már.

Segített benne a sok szidalmazó szó,
Mikor úgy érezted, meghalni volna jó,
De végül sikerült úrrá lenned magadon,
Így sosem feszült kötél gyönge, csupasz nyakadon.

Megerősített a megannyi végigsírt éjszaka,
S a felnőttek, - a gonoszak – erős hada.
A rágalmak, melyek mind hitvány hazugságok,
Melyekre gyűlöleten kívül nincs más ok.

Rabláncon tartott vissza büszkeséged,
Melynek okán magad mindig megvédted.
De véleményed nem számít, az egy távoli álom,
Ha kimondtad, rögtön rövidebbre fogták rabláncod.

Te csak tűrtél, s reméltél, hamar felnőttél, szabadságot érdemeltél,
S amint szárnyaid alá fújt az őszi szél, felszálltál, elmenekültél.
Leéltél egy életet, mely csupa zord emlékre épült,
Így hiába vártad, hogy jobb legyen, sajnos sosem szépült.

Most, hogy már fentről, tágasabb térből nézel le a földre,
Látod, nem voltál egyedül, s nem foghatják meg a szörnyet,
Mit az emberek kegyetlensége szült, s a kisdedekre vetette magát,
Hogy kiirtsa a boldogságot, és a gyermeki ártatlanságnak írmagját.

Mikor egy tündér szemedre békés álmot hint,
Látod benne, a gyermekkor nem maradt már más, mint…
Elpazarolt, kínzó, keserédes évek,
Néhány bölcsődal, és egy siratóének,
A kezdet csak fájdalom, megváltás a vég,
A gyermeki szívekben a Pokol tüze ég!

Szabó Anna
2007.11.19.