Évszázados gyermek

Évszázados gyermek

Nem te hoztál e világra,
Nem voltam más, csak egy árva,
Két szülőm vérét ittad,
Apám s anyám holtan hagytad.

Anyám helyett anyám lettél.
Karjaiddal átöleltél,
Nem szoptattál, nem itattál,
Napsütésre éjjelt vontál.

Gyermek voltam.
A széllel nevettem, a Holddal játszottam.
Bárhol jártam,
Nálad menedéket találtam.

De felnőttem…
Korbács kínozta a testem,
Nem sírhattam, nem nevettem.
Szótlan felnőtt: én ez lettem.

S akkor szóltál.
Éjjel magadhoz hívattál,
Talpak alatt kopott márvány,
Hideg téli éjszakán árny:

Te tetted ezt velem.
Sötét véred adtad nekem,
Sötétségre nyílott szemem,
Árnyak között én árny lettem.

Tanítottál…
Amit tudtál, megmutattál.
De rossz szavamra a korbács jár,
A fájdalmat nem bírtam már…

S egy éjjel, sűrű ködben,
Elfutottam, menekültem
Előled, anyám. Teelőled…
Mert mindenemet elvetted.

Futottam a nagyvilágba.
Azt hittem, hogy ott az árva
Tárt karoknak megörvendhet,
Bárhol biztonságot lelhet.

De bárhogy szerettem volna,
Két kéz lökött a világba,
Üvöltöttem, sikoltottam,
De anyám többé nem szólítottam.

Egyedül voltam. Meg sem érted tán,
Hogy anya nélkül mily magány várt.
Barátot hiába leltem,
Soha, senki nem maradt velem.

S menekültem… Egy éjjel lefeküdtem,
Egy évszázaddal később keltem,
Kegyetlen voltam, öltem,
Meghurcoltak zord börtönben…

Majd biztonságot leltem.
Kastélyomban eltemettem
Régi idők rossz emlékét,
Minden kincsét, minden mérgét.

Végül: futottam.
Nem tudom, akkor mit vártam.
Kitárt karokat tán, elveszett gyermek,
Azt hittem, valahol tán szeretnek…

De hisz tudod, mily kegyetlen
Minden éjjel eme létben…
Mégsem voltál bölcsebb nála.
Jöttömért verés volt a hála.

Bűnös vagyok, mert azt hittem,
Szeretnek valahol, s e hitem
Nem rengett meg sohasem.
Hiába mondta az élet: nem.

De most itt vagyok, melletted.
Megbüntettél, átölelted véres testem.
Most már tudom, hogy szerettél,
Hogy néhány könnyed értem ejtettél.

De már nem félek, sohasem,
Mert én is anya lettem.