Turulmadár

Turulmadár

Pusztulás mérgétől terhes a levegő,
Gyászos halál hírét hordozza a szellő.
Fenséges madár szeli át az eget,
Az utolsó Turul, ki nem szárnyaszegett.

Honnan jő, ott megszűnt minden élet,
Ember s állat máglyán együtt égett.
A vér azonban nem tűnik el soha,
Őrzi hősök emlékét, kik lelke elszállt máshova.

Riadtan repül hát a Turulmadár,
És háta mögött egyre messzebb már a táj,
Hol a levegőben por és füst száll,
De nézd csak, itt-ott néhány élő botorkál!

A Nap is jobban süt, hogy lássa, ki élte túl,
S a sebes Turulmadár is megfordul!
Csak néhány ember ugyan, ki mozogni tud,
És ki talán az élők sorába visszajut.

Meglátja egy a madarat, és felkiált!
Ő a megmentőnk, a csodás Turulmadár!
Örömujjongás töri meg a csendet,
S a madár a sebesültek közé ereszkedhet.

Nem bántja őt soha többet ember,
Sőt, ezentúl eme madarat tartják szentnek!
Szobrot emelnek neki, s úgy tisztelik,
Ahogy az csak az emberektől kitelik.

A madár ugyan szabad marad,
De e földet el nem hagyja.
Itt tartja őt a tisztelet,
Mi körülöleli az embereket.

Ez volt régen, teljes béke
E hely volt a Nap szeme-fénye.
Csak egyben nem változott az emberek léte
A Turulmadár lett az ország jelképe.

Az idő tomboló vihara megtépázta az ország zászlaját,
De a bölcs nép tűrte az évszázadok kegyetlen lajstromát.
Majd végül, erőtlenül a porba hullott minden, és mindenki,
S a múltat lassan már a vén bölcsek is elfelejtik.

A csodaszép mezőket, a felhőtlen békét,
S az igaz szeretet hatalmas erejét.
Ezek helyett most gépek vannak, s háború,
És minden ember arcán ott ül a bú.

Sokan vannak, kiknek tetszik ez az új, megcsonkított világ,
De van, aki még visszasírja a Föld s az ország aranykorát.
Mikor még nem kellett elviselni a gépek fülsüketítő hangját,
És még hinni lehetett a gyermekmesék igazát.

Az öregek már nem bírják elviselni a sok hamisságot,
Ezért kell támaszkodniuk, ezért kell nekik bot.
De az igazi támasz egy új generáció lenne,
Akiknek lelkében örökké ott szunnyad a gyermek.

A Turulmadár talán elhozza a megváltást, s a múltat,
Vagy az emberek sorsának virága lassan lekonyulhat.
Nyoma sem lesz többé a vidám gondtalanságnak,
S helyét átveszi a szívünkben a bánat.

Tegyünk hát ez ellen, nézzünk a lelkünkbe,
Mennyi bűn nehezíti, hány vétek ül benne?
Akárhány is, felejtsd el, és cselekedj tiszta lapra,
Megteheted, csak legyél a generáció tagja!

Őrizd a múltat, őrizd a békét, és őrizd a kincset,
Mit őseink hagytak ránk, ne tagadd meg hitüket!
Hisz ha nem lesz már, ki emlékezzen rájuk,
Nos, az jobb, ha nem jő el, de még meglátjuk!