Uralkodó 3

Uralkodó 3

Mikor azt hiszed, szép lesz élted,
És soha többé nem kell már félned,
Amikor nevetve lépsz ki otthonodból,
Eszedbe sem jut, miért van, mondd, miért, Ó,

Hogy a jó mindig tovaszáll,
Helyére a szenvedés áll.
S csak döntéseken múlhat, meddig élhetsz,
És, hogy mikor, kire, milyen szemmel nézhetsz.

De mikor a békébe rossz hasít bele,
És a világ vak gyűlölettel lesz tele,
Nincs többé visszaút, csak a halál,
Hol mindenki végre békét talál.

Csak azért, mert valaki „nagy” ember akart lenni,
A többiekért valamit akart volna tenni,
De nem látta be azt, hogy a hatalomvágya
Bűne a sok közül, a legnagyobb hibája.

Jóakaró emberből uralkodóvá lett,
És a nép a békének sírva búcsút intett.
Szenvedtek, várták a megváltó véget,
Kívánták, éltük hamar érjen véget.

Újabb uralkodó, az emberiség új kudarca,
Mely bebizonyította, nincs értelme már harcnak.
Csendben kellett megvárni, hogy csillaguk leáldozzon,
Minden létező boszorkány ugyanakkor átkozzon.

Magán túlnövő világ, botor néppel megverve,
Minden próbálkozása kudarcra volt ítélve.
Uralkodói gyengék voltak, nem a jót akarták,
De senki sem tett semmit, hogy megakadályozzák.

Ő mindent magának akart,
De közben csak egy sírkövet kapart,
Melyre majdan saját nevét írhatta,
De addig a boldogságot irthatta.

Nem tiltotta meg neki azt senki,
Hiába lett volna jobb feledni
Elődei szörnyű emlékét,
S a jövőnek szörnyű képét.

Szenvedő népnek minden gonosz ura,
Kiknek emléke sok egyszerű urna,
Megbánta tetteit, de mégsem nyert bocsánatot,
Ahhoz még egy örökkévalóság is kevés volt.

Holott népükkel együtt halt meg mind,
Együtt lehelték ki lelküket kint.
Egy fagyos téli reggelen minden semmivé foszlott,
A gonoszság világának köde semmivé oszlott,

A feledés tengere az, miben elmerültek,
Így hát végül mégis méltó helyükre kerültek.
Gyenge, érdektelen, semmittevő nép,
Ki elvesztette végül minden hitét,

Várta a halált, feladta életét,
Nem kérte már a végtől kíméletét,
Csak hangoztatta nem létező becsületét,
Hogy elkerülje az igazság épületét.

Messzire szállt aztán a jajszavuk,
De hiába volt minden panaszuk,
A Pokol démonja marcangolták szét őket,
Tehetetlen férfiakat, gyermekeket, nőket.

Mert nem hitték el, nem mind uralkodók,
Nem fogadták el azt, hogy földönfutók,
Egyszerű pórnép, egyenrangú minden lénnyel,
Nem mertek kiegyezni eme szörnyű ténnyel.

Ez okozta végzetüket, kegyetlen halálukat,
A Sátán kutyája azóta is lelkükre ugat.
Még ő sem fogadja el a szörnyű emberek ottlétét,
De nincs más hely, hol megtűrnék eme nép lelkét.

Végre rájöhetnének, hogy megérdemelték…Hogy váruk ellen az erődöt ők emelték…
És a Pokol mély bugyrai felett egy halk bolygó figyel,
Feledi az emberi tetteket, végre ismét pihen.

És egy faágról a csendben egy galamb röppen át,
Csőrében ott a béke jelképe, az olajág…