Boldogság!

Boldogság!

Egy porszem a hegyből,
mit magával ragad a szél.
Egy ember a tömegből,
ki félelmeitől fél.
A tudata a szenvedésnek…
Csak a puszta jövőbe tekintő álmok
láttán szívem már reszket,
s félem a világot!

Sírva rogyok térdre.
Félek, hogy a magány keserű mérge
magához láncol,
s elragad a valóságtól!
Könnyezve könyörgök okot,
szívem összeszorulva állja a kínt,
mit saját kezem okoz…
A szív, mely most haldoklik…

Boldogság!
Oh, te fénylő, s égbe emelő magasztos szent!
Miért tagadod leghűbb szolgád?
Miért dobsz magadtól engem el?
Oh, te isteni sugallat…
Hát oly bűnös a lelkem, hogy félsz
ha érinted azt
te magad is bemocskolódsz?

Hiányod oly jeges érzés,
mit elviselni nem bírok!
Miért nem mutatod felém
vidám, ragyogó arcod?