Az élet furcsa játéka

Egy furcsa álmom vet véget nyugalmamnak,

Mely menni kényszerít engem.

Felöltözök gyorsan, csak úgy a sötétségben.

Majd elindulok az éjszakába.

Halkan lépkedek a sötét utcában,

A csöndet és sötétséget semmi sem zavarja.

Sötét alakom csak sejtelem a fekete éjszakában.

A gondolataim is csak valahol a csillagoknál járnak.

Magam se tudom, mióta sétálok már,

Csak most veszem észre az elágazást.

Se jobbra, se balra nem vezet az utam,

Így hát elindulok előre az utca túloldalába.

A csendet hirtelen kocsi zaja töri meg,

Szememet világosság vakítja el,

Csak egy erős lökést éreztem oldalról,

S csak egy álomkép villant be az éjszakából.

A kocsiról lebuktam, szememet becsuktam,

Eszméletem vesztve gondolataim tovaszálltak.

Így, tehetetlenül… napok telhettek el,

Míg nem hangokra lettem figyelmes.

Gyászoló hangok, mind ez miattam.

S már a napot észlelni véltem,

Mikor felnyílt a szemem végre,

Szemeidbe néztem, melyek könnyesek voltak.