Új Élet

Új élet

Meguntam a régi életem,
Úgy döntöttem, útra kelek.
Megpakoltam kis batyumat,
Hogy ne éhezzek, míg tart az utam.

Az út, ahol a szerencse vezet,
S új világok, új emberek.
Egykor teli batyum üres immáron,
A fehér hótakaróban érzem a halálom.

A hosszú út már kifárasztott,
S az orgona virágillatot árasztott.
Tavasz volt már, lassan nyár,
A Nap úgy égetett, mint a nyárs.

A vég azonban mégsem jött el,
Isten talán kegyelmet követelt.
Mert egy város az, mi utamba akadt,
Egy kicsiny hely, hol maradásom van.

Boldogság és szeretet,
Szerettem ezt a helyet.
Új élet és új emberek,
S tarkabarka falevelek.

Az ősz is gyorsan eltelik,
S szívem csodákkal telítődik.
A lehullt levelek, akár az elmúlt életek,
Mind egy-egy hosszú mese, a holt lelkek története..

Újabb tél jön, hideg, kemény, fagyos,
Akár a szívek, s én boldogtalan vagyok.
Honvágyam van, futnék oda, honnan jöttem,
Mert belül érzem, hogy odahúz a szívem.

Újabb tavasz, s jön egy újabb szerelem
De nyáron csalódnom kell szívem egyetlen csücskében
Az ősz ismét csöndesen suhan el,
Hogy helyét a komor tél foglalja el.

Naptáramat nézem,
Várom a következő évet.
Talán vele jön az újabb boldogság?
„Csukd be szemed, szíved kitárd”

Gondolom én, de még sem hallgatok
Arra, ki ily bölcs szólást mond.
Rosszul teszem, ismét hibázom,
Már nem sokáig lesz itt maradásom

Suhannak az évek, s én mégis maradok itt magamban,
Hiányzik minden, s mindenki, kit otthagytam
Otthon, a régi, barátságos honban.
S én csak tengődök, elhagyatottan.

Vajon mi vár otthon? Tán mélységes gyász?
Valamely rokon tán elhalálozott már?
Vagy csak hiányzom egynémelyüknek?
Esetleg örülnek távollétemnek?

Akármi is fogad, én hazaindulok,
S magammal viszek egy nagyobb batyut.
Nincs hiányom élelemben,
De magányom mérhetetlen.

Végül hazaérek, újabb év repült el,
Milyen messze volt az egykor boldog hely!
Betoppanok félve a konyhába,
S máris látom serénykedő anyámat.

Haja oly’ fehér, mint kint a hó,
Homlokán barázdák, szemében fájdalom.
Mint szürke kisegér, él a világban,
Kevesen szeretik, néha barátságtalan.

Zsörtölődik bús öregségében,
Miért kell ezt látnom nékem?
Meg sem ismer, hisz én is változtam,
Én sem maradtam örökké fiatal.

Csalódnom kell, nem ezt vártam,
Ölelő karokra, szeretetre vágytam.
Apám lép mellém, még mindig olyan magas,
Úgy tűnik, az idő rajta nyomokat nem hagy.

Haja még mindig feketés itt-ott,
Bár igaz, feje búbján már kopaszodott!
Szeme még mindig a régi, benne tűz lobog,
S egyből megismer, arca felragyog.

Aztán hirtelen arca elsötétül,
S hangja rögtön lecsendesül.
Könnyes szemmel néznek rám ők, ketten,
S örvendeznek, amiért végre előkerültem.

Kérdeznének, faggatnának,
„Mint volt, hogy volt, mond el anyádnak”
Kicsiny alak csoszog be a konyhába,
Nagy szemekkel néz rám, az ismeretlen rokonára.

Apám leül mellé, és elmondja ki vagyok,
S nemsokára ölelnek is parányi karok.
Kicsiny húgomnak nézem folyvást arcát,
Ő pedig szememben látja egy igaz könnycsepp táncát.

Megtaláltam végre a keresett szeretetet,
Nem volt messze, még csak elmennem se kellett.
S történeteimen nőtt fel a piciny gyermek,
Nem is tudván, hogy szereplője én vagyok mindnek.