A mindenség feladata

A mindenség feladata

A mindenség mindenütt ott van. A kimondott szóban,
S a levegőben ugyanúgy, mint a tűzpiros lángokban.
Körülölel minket, mint a tavaszi szél,
Ott van mindig, ahol valami él.

Soha nem hagy el, és próbál igazságot tenni,
De nehéz mindenkire ugyanúgy figyelni!
Vigyázza az álmunkat és őriz minket nappal,
Ha éjjel néha el is tűnik, visszatér a felkelő Nappal.

De még ennél is nehezebb a mindenség léte,
Fájdalom és szenvedés az, minek mindig része.
Látnia kell a haldokló fájdalmas kínszenvedését,
Hallania kell a sóhajt, amivel kileheli lelkét.

Mert minden pillanatban meghal egy szerencsétlen
Figyelj, s hallhatod, ahogy véget ér földi léte
Figyelj csak! Most is… és ismét… megint egy…
Szemed könnybe lábad, ha hallod, valaki örökre elmegy.

De nem csak szívfájdító hangokat hallhatsz,
Ha jól figyelsz, akkor járhatsz ragyogó arccal!
Ugyanis minden pillanatban felsír egy gyermek,
Minden másodpercben megkezdődik egy új élet.

Boldog nevetés, vihogás, örömteli zsivaj,
Ezek azok a hangok, amiket nem mindenki hall.
Ezért kell, hogy ne csak a szenvedésre figyelj,
Jobb, ha nem vagy szomorú mindig, hidd el.

Hallj mást is…
Ne csak a síró özvegyet, a rimánkodó árvát,
S beláthatod végre a mindenség magányát.
Mert bár figyel ránk örökké, s mindenütt ott van,
Ki észrevenné, s törődne vele? Nincs olyan.