Egyszer volt...

Egyszer volt…

Egyszer volt, de már nincs,
Kinek minden szava kincs,
Ki meghallgatott, s nem nevetett,
Ha másképp képzelted el az életet.

Ő is azt látta mindenben, amit te,
A csodát a levél rezdülésében,
Az életet egy marék földben,
S egy barátot a személyedben.

Hűségét ezerszer bebizonyította,
De végül vérét keverte a porba.
Az utolsó mondatát hozzád intézte,
S te kezedet tetted a szívére.

Csalódás és bánat keveredett benned
Mikor a dobogást nem érezted.
Ujjaid még egyszer a hajába túrtak,
De könnyeid ellentmondást már nem tűrtek.

Emlékeid törlődtek, s szinte benned megállt az élet.
Értelmet többé nem láttál benne, de végét
Semmiért nem hoztad volna el.
Ilyet ő sem tenne.

Csendesen nyugtatna, segédkezet nyújtana.
Nem lenne dühös, ha itt lenne, nem fújtatna.
Nem zavarná az arcodon lefolyó könnyek garmada,
Sem a szívedből kitörő szitkok halmaza.

Mert ő tisztel téged, és igaz barátod,
Ezt te is tudod, s majd egyszer belátod.
Ő azonban már nincs melletted,
Hogy a helyes útra tereljen.

De örökké benned él minden mozdulata,
Minden kimondott, és beléfojtott mondata.
Az elvei, az érvei, s az érzései,
Az eltitkolt kérdések válaszai.

S ha egyszer szörnyen ébredsz,
Nincs előtted már a képe,
Akkor nézz mélyen a szívedbe,
És megtalálod ott, ahol elrejtetted.

Ha segítség kell, csak szólítsd, és ott terem,
Hogy rajtad, vagy más bajbajutotton segítsen.
A füledbe súgja, hogy mit kéne tenned,
Hogy te ne rontsd el úgy, mint ő,
Ki már elveszett.