Tündérfohász

Tündérfohász

Éj osont mikor születtem, anyám arcán holdfény ült.
Csillag hullott, szél sóhajtott, lám az asszony tündért szült.
Fenn az égen gyászt daloltak, táncoltak a csillagok.
Itt a földön, éji fényben öreg bába ringatott.

Éj ha jő, még ma is hallom a halk csillagéneket,
„Egy kis tündér földre vágyott, emberré lett, elveszett.”
Kinn lápon tündér táncol, sötét szívem arra visz.
Tündérekkel együtt mulat, s megmenekül, aki hisz.

Jaj, az ember elfeledte már az ősi tündedalt.
Néma csend lett, s a varázslat itt e földön belehalt.
Táltos dobja beszakadva, sötét éjen nem zenél.
Nem űzi el rémeinket, s a gyermek éjjel fél.

- Ébredjetek tündérlányok! Tündérifjak, harcra fel!
Lobbantsuk fel fényeinket! – de az éj ma nem felel.
Hold susog csak, fehér ajka homlokomra rálehel.
Egy kis csillag rámsugárzik, majd rémülten elszelel.

Csillaggyermek nem ismer meg, elmúltak a táncos évek,
Tündér embert nem szívlelhet, ha tejfoga már kihullt.
Nem hallják meg kiáltásom, a tündérkört nem találom,
népem táncát már nem látom, jő a vég, és földre sújt.

Ó ha egyszer hallanának, ha szólhatnék őshazámnak,
ha dobom még zenélne, ha sámán még regélne,
vakok szeme nyílna újra, látnának a holdon túlra.
Hol a mesék megszületnek, csillagaink útrakelnek,
hogy az égen, sötét éjen, óhajokat halljanak,
vígsztalást súgjanak.

Egyszer minden ember látja, van csillaga, ősi fáklya,
ám mire tejfoga elhull, a meséktől már elfordul.
elfelejti amit látott, azt a síron túl világot,
világlátó lényeket, éjvigyázó fényeket.

Éj osont mikor születtem,
tündérből emberré lettem,
dalom halkul, mesém némul,
egy kis csillag földre hullt.
regém fagyos csendbe fúlt.

Halljátok meg ősi népem!
Ősdalotokat zenélem!
Hívlak újra, hajthatatlan,
minden éjjel szakadatlan!

Könnyem hullik úgy kiáltok,
szükségem van ma is rátok!
Tündér vagyok embertestben,
Érettetek vérem cseppen,
emberföldön szárba szökken,
tündér szárnya újra lebben,
Emberek, csak higgyetek!
Tündérnépem, jőjjetek!