Mese habbal

Megjegyzés: A verset valakinek a kérésére írtam, aki kíváncsi volt rá, hoyg tudok-e vidám verset írni.

Mese habbal

Lepke andalog boldogságtól megrészegülten,
A széken landol, hol három perce ültem.
Halkan felsikkantok, mikor hozzám szól,
Majd elnevetem magam cincogó hangjától.

Elmeséli honnan jött, szelek hozták ide,
Kéri, hogy vizet hozzak elé, de izibe!
Teljesítem kérését, - nem mintha parancsolóm lenne,
S jól sejtettem, erre belekezd rövid történetébe.

Erdőben született – mondja, hernyóként mászott a fákon,
Innen meseszép pillangóként tovaszállt, otthagyva a bábot.
Réteken repdesett, katicákkal tereferélt,
S a pocokkal is eszmét, meg pletykákat cserélt.

Szüleit kereste mindhiába,
Tudatlan’ indult a vakvilágba,
Találkozott ezernyi magafajtával,
Barátoknak egész kis hadával.

Szembejöttek vele kacér pillelányok,
S lassan repülő, vak, vén aggastyánok.
Majdnem elkapták egy méretes hálóval,
Már feltűzték volna egy táblára, mikor elinalt.

Mégsem szegte kedvét semmi, bár tudta,
Élete rövid, mégsem dobta mosolyát sutba.
Próbálta kihasználni, ami neki jutott,
Ha már a világ körül körbe nem futhatott.

Sárga szárnyaival ezreket bűvölt el,
S visszatért honába kitágult látókörrel.
Rájött, van, ki jobbat, többet kap,
De rá is ugyanúgy süt a csodás Nap!

Hiába mondták neki, kicsi, gyenge, suta,
Nem volt ő soha esetlen, vagy buta!
Nem vette figyelembe mások véleményét,
Csak álmait váltotta valóra: szerette az életét.