Éji kívánság

Éji Kívánság
( A Nightwish dalcímeinek fordítása nyomán)

Gyógyuló sebeinket újra és újra feltépik a fájó emlékek,
Próbálják eltűntetni a szakadékot, mi minket megtéveszt.
Azt hisszük, az utálat örök, halhatatlan,
Barátságunk véget ért, szívünk hajthatatlan.

Ott volt a sok közös emlék, rengeteg pillanat,
Bár ezek is hamarost tovaillannak.
Mégis örülnék, ha megkeresnél
Ha újra barátodként szeretnél.

Küzdj a szívért, mi egyszer tiéd volt!
Harcolj a névtelenért, ki már holt!
Óceánlélek, tépd le láncaid!
Kívánságmester, ne feledd álmaid:

Az élvezet sötét játékot űzött velünk,
Szívünkből született századgyermekünk,
Egyszer rég közénk ereszkedett az első bukott angyal,
Szirének születtek az óceánban dalainkkal.

Ne feledd ezeket, indulj inkább, keress!
Örök álomba el ne szenderedj!
Utad közben, ó áldd meg a gyermeket,
A halál szülte művészt, ki csakis te lehetsz!

A zenéd egyszer szívem közepévé vált,
S azóta új otthonra testemben nem talált.
Várom hát, hogy ideérj, de csak hét napod van,
Különben versenyezned kell a farkasokkal!

Küzdened kéne helyettem szíveddel, lelkeddel,
Akkor is, ha minden remény végén hagynak el.
Bízd magad a vándorra, hisz az Északi Csillag elveszett!
Hozd a barátainkat, engedd, hogy énekeljek neked!

Bár ajkaim még mindig ugyanoly pirosak,
Feledd el nimfomániás gondolataidat!
A fehér éjszaka fantáziája kérdi vad kéjjel
Azt, mihez nincs jogom: Hol voltál múlt éjjel?

Túl a dombokon és még tovább
Találkozunk, vagy a Pokol Bolygóján.
A Mennyország mezeiről nem is álmodhatunk,
Mert hattyúszív és hattyútánc az, miről szól dalunk.

A szunnyadó Nap most nem mutathat irányt,
Mert ő lesz az, aki elhozza az éjszakát.
Vele együtt ébred majd az alvajáró,
Fellegekben sétáló, Holddal táncoló.

Az utolsó a vadonban, ki segíthet neked,
Ki kalauzol, hogy visszatérhess a tengerhez.
A vadság esküje kötelezi, szigetlakó ő,
Légvárépítő, a valóság elől menekülő.

Kalandvágyad segít, nem fogsz meghátrálni,
S messze Lappföldtől rám fogsz találni.
Átvezet majd a Saharán, lagúnákon, s tündeösvényeken,
Megtanulod tőle, hogy halhatatlan az égi szerelem.

Mit ő ad neked, örökre tiéd marad,
S a porléptekben szíved felém halad.
Ne csodálkozz azon, mit a holt kertekben látsz,
Csónakot épít ott régóta egy ács.

A fáraó halála napján majd beüti az utolsó szeget,
S Tutankhamen eme vitorlásán az Orion felé evez.
Csillagrománcról álmodozik a koronázatlan úr,
S még ő is tudja, hogy volt egyszer egy trubadúr,

Ki tudta, miért énekli a fülemüle a halott fiú versét,
S most rajtad a sor, hogy megoldd ezt a rejtélyt!
Az ördög, és a mély, sötét óceán az, mi nyomra vezet,
Ha már a rejtélyfejtő az éjben keresgél, s nem segíthet.

Élvezet és opera, mindkettő a tragédiáért,
A mohóság nagymestere megkínoz, de téged meg nem ért.
Feladata megölni az álmodót, a segítődet, kínszenvedést okozni neki,
Kopár, kegyes nyomorúságba dönteni, hisz a testvérgyilkos ezt megteheti.

Ha megöli, ő lesz a tizedik, ki elhull,
Nem lesz vezetőd, az élet elárul.
A patak szűzének vére kezedhez tapad,
A reménynél magasabban egy folyó elapad.

Félek, hogy nem érsz ide, annyi feladat vár rád!
Meg kell még találnod például az a ládikát,
Mi a csodák sötét titkait őrzi,
Amit irántad érzek, mindezt tetézi.

Az álomcsavarral eljő’ a mély, csendes teljesség,
Könnyű táncot lejt akkor a szörnyeteg, s a szépség,
A rombolás szimfóniája szól keringőjük alatt,
S míg nem figyelnek, az operaház fantomja elszalad…

Ezt kell megakadályoznod, a világ siratottjának bukását,
A kapzsi érzelemölő törvényeit, s hatalomra jutását.
A varjú és a harcos is keresztezik majd utad,
De a reménytelenség megmarad örök pillanatnak,

A piros fény a szememben vérkönnyeim nyoma,
Mert látom kínodat, s tudom, nem érsz ide soha.
Pedig élned kell, hogy elmondhasd a mesét,
Hogy észrevehesd a szörnyeteg szépségét.

Te legyőzöl mindenkit, de túl későn érsz ide,
Az égető lángok ölelése máris oly hideg!
Mert a magas reményeket nem értem el,
Fájdalmadat ésszel nem értem fel…

Kívántam, gyere, boríts be, s legyen egy angyalom,
Ha már szívem, lelkem csupa gonoszság, sok-sok gyom.
Eva, az én bűnöm egyre gyengül, haldoklik kicsiny teste,
Sírja a torony lesz, hol költő és inga találkozik este.

Mert odaérsz, de csak utolsó sóhajának ritmusát hallod,
Az amarántot még mindig kezedben tartod.
Már csak egy dolog áll közénk: Eva én vagyok.
’Viszlát Szépség’, egyre ezt hajtogatod,

Én pedig lassan csak egy emlék vagyok
De csillagom az égen örökké ragyog.
Hogy figyeljem fentről, mily csúful elárulsz,
Bár tudom én, hogy inkább egyre jobban elárvulsz.

Azt hiszed, pótolhatsz engem, de helyem szívedben
Örökké ott lesz, dalom vihara ott tombol lelkedben,
Látom, hogy mikor hazaérsz, elmondasz egy fohászt,
Majd csillagom hátat fordít, s én egyedül sétálok tovább.

Szabó Anna
2008. 01. 01.