A Pokol Bolygója

Amikor a béke messze száll,
Nincs élő, ki képes, és ellenáll.
A nyugalom helyét átveszi az őrület,
S megfertőzi a hataloméhes lelkeket.

Az ésszerűség határai elmosódnak,
A boldog múlt emlékei felszívódnak.
Helyére a szenvedés költözik,
A Föld máris új ruhába öltözik.

Leveszik róla addig viselt álarcát,
Hogy megmutassa lakóinak igazi valóját.
Ekkor előbújnak a bűnök rejtekükből,
Hogy kimarják a jót az emberekből.

A gyűlölet hatalma elsöpör mindent,
Nem törődik azzal, mi van a szívben.
Megfertőzi, hagyja szenvedni, végül porrá őrli,
De már jön is az újabb csapás, nem lehet keseregni.

Végzett az emberekkel és megöl minden állatot,
Elpusztít minden házat, mi valaha is állhatott.
Nem hagyja élni a zöld, virágzó növényeket sem,
Végez mindennel, mi befogadja a gyűlöletet.

Ha már sivár, üres a táj,
A gonoszság is odébbáll.
Tovaszáll a sötét viharfelhők hátán,
Már bemutatkozhat; itt úgy hívták: Sátán.

Perzselő lángokat hagy csak itt,
Ő pedig már máshol pusztít.
De a mesterműve e hely, hol örök tűz lobog,
Büszkén bejelentheti: készített egy új Poklot.