Szólít, kiált...

Szólít, kiált…

Mily gyönyörű az emberi test!
Szinte szólít, kiált,
Hogy szépségét keresd!

Ragyogó porral teleszitált,
Selymes, puha kelme,
Semmiben nem szenved hiányt!

Ó, ez az emberek veszte!
Veszte, azt mondtam? Ó soha!
Csakis örök szerelme!

Az élet imádott záloga,
Szent börtöne a léleknek!
Az érzékek megtesznek őrjítő távokat,

A világok bennünk szétesnek,
Mikor kutatjuk rejtett zugait,
Szebb dolgok nem is léteznek!

Isszuk apadhatatlan kútjait,
Ajkainkkal ízleljük minden egyes részét,
Bejárjuk a test úttalan útjait,

A végtelen szentély egészét,
S mindig találunk benne újat!
Megéljük azt az érzést,

Mely a gyönyörhöz utat mutat,
Az érintés tengerébe ereszt,
A bőröd puha érzéséhez juttat!

Mert gyönyörű az emberi test!
És szólít, kiált,
Hogy szépségét keresd!